Én azt gondolom, hogy amikor a második gyerekét várja az ember, már van benne egyfajta bölcs megfontoltság. Vannak elképzelései, gondolatai, de mellette tudja, hogy ezek csak vágyálmok, képzelgések, és hogy a valóság „nyomokban” eltéréseket tartalmaz majd. Én is ilyen óvatosan vártam a második gyermekünket, és amikor megszületett, akkor…még minden olyan könnyűnek tűnt.
Nem erre számítottam…
Ezt az első gyerek után is mondja és átérzi az ember, de talán minden gyermek születésénél megállja a helyét a mondat. Hát persze, minek is számítani egyáltalán bármire is, nem igaz? Eleinte könnyebb volt minden, mint a – már – nagyfiamnál: a kislányunk kevesebbet sírt, nyugisabb kisbaba volt, nem hányt annyit, nem volt annyira hasfájós, a mozgása is jól fejlődött – már tudtam mire kell jobban odafigyelni, így könnyebb dolgom volt. De gyerekek!!! Aztán: ELINDULT.
Na és itt lett vége a dalnak. Mármint a könnyű részének. Azóta is jön-megy-dönt-borít-kipancsol-felborít-elhajít-felmászik-rámászik-kergeti-megmarkoljaafarkát és GYEREIDEAZANYÁDÚRISTENIT! megy MINDEN ÁLDOTT NAP. Home office mellett mindez természetesen naponta több lábon kihordott agyvérzést jelent, de azért közben megtanultam elengedni pár dolgot, vagy éppen biztonságos keretek közé szorítani a gyermekem kedvenc tevékenységeit anélkül, hogy a saját vagy más testi épségét veszélyeztetné.
