Pöttyöslabda.hu
Idén szeptemberben nagy mérföldkőhöz érkezett három éves anyai pályafutásom, ugyanis a kisfiam elkezdte az óvodát és már majdnem teljes magabiztossággal mondhatom, hogy jól haladunk. Persze szerintem ez az egész első év erről a megszokásról szól, a várható betegségek átvészelésével együtt. Kinek gyorsabban, kinek lassabban. De mégis a kezdeti ő bent sír, én kint sírok, mindjárt fogom és kiveszem az oviból, felmondok és majd lesz valamiből azt gondolom egész gyorsan eljutottunk odáig, hogy kifejezetten élvezem a munkát is és a délutánokat is a kisfiammal. Sokat számít, hogy olyan munkahelyet találtam, ahol rendkívül megértőek és rugalmasak az emberek. Kialakult bennem egyfajta megnyugvás, mert már tudom, hogy mindketten jó helyen vagyunk.
Az elmúlt 3 évet szinte összenőve töltöttük és ez nem nagy túlzás, hiszen egy kis covid időszakkal megspékelve jóformán az idő nagy részében kettesben voltunk. Nem járt bölcsibe sem, mert én akkor úgy éreztem, hogy nekünk még együtt a legjobb. De nem állást szeretnék foglalni ebben a sokat vitatott bölcsi kérdésben, mert egyrészt fogalmam sincs, hogy milyen lett volna ha máshogy alakul. Másrészt szerintem mindenki úgy csinálja, ahogy jónak látja és persze ahogy megteheti. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem volt muszáj bölcsibe adnom, így szeptemberig elképzelni sem tudtam, hogyan fogjuk megugrani a beszoktatással járó akadályokat. Az az egy kapaszkodóm volt, hogy a kisfiam alaptermészete nagyon barátságos és amikor már lehetett sokat jártunk játszótérre, így a társasági élet nem volt számára teljesen idegen.
Szóval mi a következő fázisokon mentünk keresztül:
