“Csak” gyereket nevelek, szégyellnem kellene?

Pöttyöslabda.hu

Mivel a kisfiam szeptemberben elkezdte az óvodát, az ismerőseink köre bővülni kezdett: bekerültünk az intézményesített gyerekek szüleinek örök körforgásába. Egyrészt nagyon élvezem ezt a helyzetet, mert szeretek új embereket megismerni, másrészt viszont kezdek kicsit belefáradni a kérdő tekintetekbe és a rejtett célozgatásokba. Hogy minek köszönhetem őket azon túl, hogy egyértelműen külföldi vagyok (Spanyolországban élünk)? Annak, hogy nem mentem vissza nyolc órában dolgozni.

Előre leszögezem, ez az írás nem mentegetőzés vagy magyarázkodás akar lenni. Tökéletesen boldog és elégedett vagyok az életemmel, semmiért nem cserélném el azt, hogy itthon tudok lenni a fiacskámmal. Csak szeretném, ha a kérdőn (le)nézők kicsit más szemszögből is megismernék, ami egy “csakanya” mögött van.

A mai világban az a természetes családi életmód- modell, hogy anya megszüli a gyerek(ek)et, x ideig terelgeti őket (országfüggő, mennyi ez az idő, a magyarországi három év gyes egyedülálló a világon), apa eközben dolgozik (!), majd amikor a kicsi(k) bekerül(nek) az óvodába, anya is visszaáll a mókuskerékbe. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy ennek biztosan így kell-e működnie, működik hát rendületlenül.

Van azonban két csoportja az anyukáknak, akik elég láthatóan kilógnak ebből a bevett szokásrendből: azok, akik hamar dolgozni kezdenek újra, és azok, akik a gyerek intézménybe kerülése után sem térnek vissza a munka világába.

Az első csoportról nyilatkozni nem tudok, mert bár az ismerőseim között is van olyan, aki már a néhány órás gyerekkel is üzleti tárgyalásokat rendezett le telefonon, senkinek nem voltam a cipőjében. Nem tudhatom, ki miért akart vagy kényszerült dolgozni a csecsemője mellett, nem ítélkezem.

Csak csendben hálát adok a sorsnak, hogy az én vágyaim egybeestek azzal, amit végül a mi életkörülményeink megkívántak: nem dolgozom teljes állásban, pedig a fiam már óvodás.

Hiába vagyok megrendíthetetlen a döntésemben és atombiztos abban, hogy a lehető legjobbat teszem a családomnak, mégis mindig megdöbbent, ha újra ás újra magyarázatot “várva” néznek rám az emberek, amikor kiderül, hogy nincs teljes idős munkám. Kétféle reakciót szoktam kapni, vagyis inkább csak látni, mert szerencsére nagyon ritkán sodor össze a szél olyan taplóval, aki néhány perces ismerettség után tapintatlanul képes megkérdezni:

  1. Nem zavar, hogy eltartanak?
  2. És akkor mihez kezdesz magaddal, amíg a gyerek nincs otthon?

Igen, ezek sajnos valóban elhangzott mondatok, azóta is füstöl a fejem, ha eszembe jutnak. Azt szokták mondani, hogy akkor esik valami rosszul, ha van igazság alapja. Nos, az én esetemben nem azért írok erről, hogy az igazamat bizonyítgassam. Azért vagyok dühös, mert nem ennyire fekete vagy fehér, kerek vagy szögletes, tele vagy üres az élet.

Annyira elképzelhetetlen, hogy azok az anyák, akik otthon maradnak, nemcsak kényelemből, lustaságból vagy beletörődésből teszik?

Nem akarok általánosítani, mert tényleg nem tudom, mást mi motivál az életben, ezért inkább csak és kizárólag saját magamról írok.

Igen, tény, hogy a férjem munkájának köszönhetően megtehetjük, hogy ne kelljen visszamennem napi sok órában dolgozni. Ezért hálás vagyok neki is és a sorsnak is, hatalmas kiváltságként élem meg. Ezzel azonban nem azt mondom, hogy egy másik fizetésnek nem lenne helye nálunk. Óh, dehogynem!

Segítségünk viszont nulla. Se nagyszülők, se nagynénik- nagybácsik, se barátok, senki nincs, akire a fiunkat bízhatnánk, ha úgy alakul. Ez azt jelenti, hogy család és barátok nélküli szociopaták vagyunk? Nem. Csodálatos családunk van: nekem 2000km-re, a férjemnek pedig 150-re… A barátainkkal még cifrább a helyzet: vagy messze vannak, vagy csak simán dolgoznak és még esetleg gyereke(ek)et is nevelnek mellette. Ha a fiunk beteg, senki nem tudja csak úgy bevállalni akár egy-két órára sem. Ki az, aki a saját kicsijei mellett vigyázna egy betegre?

Nem az van tehát a háttérben, hogy jódolgomban nincs kedvem dolgozni menni. Hanem csakis rám építhetünk. Persze, alapvetően nem úgy kell hozzáállni, hogy a gyerek állandóan beteg lesz, de az életünk szerencsére nemcsak a tanítási órák alatti időtartamra korlátozódik: délután sem tudnám hova tenni. Fizessek azért valakit, hogy a fiammal legyen? Nem szeretném. Amíg csak nélkülözni tudjuk azt a plusz fizetést, addig szó sem lehet róla.

Aztán pedig itt van az az indok, ami nálunk a legtöbbet nyom a latba: lehetne karrierem és jól fizető állásom. Kettő diplomám van, három nyelven beszélek folyékonyan (nem felvágni akarok, távol álljon tőlem, egy betanított gyári munkás is gondolkodhat úgy, ahogyan én, hiszen semmivel sem vagyok több vagy jobb azért, mert magasabb az iskolázottsági szintem!). De a fiam születésével a prioritásaim áthelyeződtek. Jobb anya vagyok azzal, hogy minden nap frissen főtt étel van az asztalon, mindannyian együtt ebédelünk (a fiamat délben hazahozom, a férjem pedig a kétórás ebédszünetében szintén hazajön ebédelni)? Jobb anya vagyok azzal, hogy a kisfiammal minden délután igyekszem minőségi időt együtt tölteni képernyő és pluszórák nélkül?

NEM. Egyáltalán nem erről beszélek! Semmivel sem vagyok jobb vagy rosszabb annál, aki nem így csinálja.

Csupán arról van szó, hogy az én életemben ezek a dolgok kiemelt figyelmet kapnak, és úgy alakítottuk a családi dinamikánkat, hogy ki tudjak teljesedni bennük. Fontos az egészséges táplálkozás, a tisztaság, a rend, a nagy séták a természetben, a közös játék, a biciklizés. Fontos, hogy ne a tévé előtt vagy tablettel a kezében üljön. Okosabb lesz a gyerekem vagy szebb gyermekkora lesz? Jobban csinálom mint az az anya, aki igenis pizzát rendel és letojja a mosnivaló ruhákat akár napokig, mert egyszerűen nem fér bele a nap huszonnégy órájába?

Nem. Szó sincs erről.

Választásokról és életkörülményekről van szó. Szerencsés vagyok, mert valóban úgy érzem, az nyugodt családi otthon fenntartása kiteljesít, és még ennél is szerencsésebb vagyok, mert az életkörülményeink megengedik, hogy a figyelmemet csak erre fordítsam egy darabig.

Nem vágyom “valódi” kihívásokra, nem vágyok arra, hogy megbecsüljék a munkámat?

Jelenleg az anyaság a legnagyobb kihívás az életemben, azt tartom a legfontosabbnak, hogy ebben úgy álljam meg a helyem, ahogyan igazán szeretném. A megbecsülést pedig igenis megkapom a fiamtól és a férjemtől. Boldog, kiegyensúlyozott család vagyunk, ahol mindenki megdolgozik azért, hogy a mi kis háromlábú székünk ne billegjen.

Félve írom le azt a mondatot, valószínűleg kapni fogok érte néhány kommentet, de kikívánkozik így, a végére:

Mi, itthon maradó anyák is rengeteg áldozatot hozunk, és nem mondhatjuk (legalábbis én biztosan nem), hogy sohasem ingunk meg a döntésünkben. De máshová tettük a határvonalat, másképp szeretnénk élni az életünket, a körülmények megengedik, hogy megtehessük, és nem vagyunk hajlandóak rosszul érezni magunkat amiatt, mert a társadalom kényelmesnek és/vagy lustának és/vagy számítónak tart bennünket. Nem vagyunk azok, sőt, keményen dolgozunk, hogy a gyerekeinknek olyan gyermekkort biztosítsunk, amilyet megálmodtunk.

https://pottyoslabda.hu/csak-gyereket-nevelek-szegyellnem-kellene/

(Visited 53 times, 1 visits today)
Kapcsolódó cikkeink
WordPress Cookie Értesítés Real Cookie Banner által