Pöttyöslabda.hu
Mivel a kisfiam szeptemberben elkezdte az óvodát, az ismerőseink köre bővülni kezdett: bekerültünk az intézményesített gyerekek szüleinek örök körforgásába. Egyrészt nagyon élvezem ezt a helyzetet, mert szeretek új embereket megismerni, másrészt viszont kezdek kicsit belefáradni a kérdő tekintetekbe és a rejtett célozgatásokba. Hogy minek köszönhetem őket azon túl, hogy egyértelműen külföldi vagyok (Spanyolországban élünk)? Annak, hogy nem mentem vissza nyolc órában dolgozni.
Előre leszögezem, ez az írás nem mentegetőzés vagy magyarázkodás akar lenni. Tökéletesen boldog és elégedett vagyok az életemmel, semmiért nem cserélném el azt, hogy itthon tudok lenni a fiacskámmal. Csak szeretném, ha a kérdőn (le)nézők kicsit más szemszögből is megismernék, ami egy “csakanya” mögött van.
A mai világban az a természetes családi életmód- modell, hogy anya megszüli a gyerek(ek)et, x ideig terelgeti őket (országfüggő, mennyi ez az idő, a magyarországi három év gyes egyedülálló a világon), apa eközben dolgozik (!), majd amikor a kicsi(k) bekerül(nek) az óvodába, anya is visszaáll a mókuskerékbe. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy ennek biztosan így kell-e működnie, működik hát rendületlenül.
Van azonban két csoportja az anyukáknak, akik elég láthatóan kilógnak ebből a bevett szokásrendből: azok, akik hamar dolgozni kezdenek újra, és azok, akik a gyerek intézménybe kerülése után sem térnek vissza a munka világába.
