A leggyakoribb tévhitek gyermektelenek részéről

Pöttyöslabda.hu

Leszögezném, hogy nagy mértében tisztelem és becsülöm azokat, akik tudatosan nem vállalnak gyermeket, teljesen mindegy milyen okból: magam is jól tudom, hogy a bolygó számára az a legjobb, ha a népesség természetes módon csökken. Érthető módon nem várható el mindenkitől, hogy lemondjon a saját gyermekről, ahogyan az sem, hogy mindenáron vállaljon legalább egyet.

Úgyhogy minden, tudatosan a gyermektelenséget választó nőnek és férfinak KÖSZÖNJÜK a bolygó nevében!

DE. Nem, nem kérem, hogy ők is köszönjék meg nekünk, hogy mi meg vállalunk gyereket, de legalább minimálisan megpróbálhatnának alkalmazkodni a gyerekekhez, gyerekes szülőkhöz. Ha nem akarnak, az is oké, de sajnos („sajnos”), mint olyan: a gyermekes, kisgyermekes családok is az élet velejárói. Mert bár tudom, sejtem és érzem, hogy szívük szerint elpusztítanának minden 18 év alatti embert, sajnos legálisan és az egész világot érintően ezt nem tehetik meg.

Mint ahogy én sem tehetem meg, hogy beszüntetem például a halevést, csak mert gyűlölöm a halnak még a szagát is, vagy eltüntetem az összes strandot, mert azt se szeretem.

Szóval még ezzel sincsen baj, tényleg, hogy utálnak bennünket, de legalább a minimális tiszteletet jó lenne megadni egymásnak. És nem azért mondom ezt, mert szültem X gyereket, hanem azért, mert az embertársaim felé ez alapvető elvárás. Lenne.

ÉS akkor itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy a leggyakrabban elhangzó, gyermektelenektől származó gondolatokat tisztába tegyem.

„Minek vállalt gyereket, tudta mivel jár! Mit panaszkodik?!”

Hát, óriási tévedés, hogy az ember tudja, mivel jár, amikor gyereket vállal. Nem tudja. A gyermektelenek sem tudják, senki sem tudja, mivel minden egyes gyerek más és más. Van, aki a legrosszabbra készül, és ahhoz képest úgy éli meg, hogy az egész szülőség egy vicc, gyerekjáték. Mások pedig azt hiszik, simán megugorják a szülőséget, de a gyerek születése után rájönnek, hogy talán mégsem nekik való az egész. Nem kell bántani őket sem, nem tehetnek róla. A támogatás viszont jól jönne nekik. Panaszkodni pedig azért panaszkodik szerencsétlen anya, mert egész nap egyedül van összezárva egy kisbabával, akinek minden igényéről gondoskodnia kell, és mondjuk elfáradt, frusztrált, ideges. Nem kell ezt nagyon túlgondolni. De tudom, most érkezik a kérdés: MINEK VÁLLALT GYEREKET?! TUDTA MIVEL JÁR!  Javaslom ennek a bekezdésnek az újraolvasását.

„Hát ezért nincs nekem gyerekem!”

Tipikus megnyilvánulás az olyan fényképes posztok után, ahol a gyerekek tönkretesznek valamit. Elárulom a gyermektelen emberkollégáknak, hogy nem feltétlenül azért fotózzuk, videózzuk le ezeket a jeleneteket, mert elönt bennünket a szörnyűséges harag, vagy a csalódottság, vagy frusztráció, hanem azért, mert viccesnek találjuk. Igen, még akkor is, ha egy többszázezres tévét tör össze a gyerek, vagy épp az új kanapét firkálja össze. Borzasztó. És vicces. Ez a szülők saját humornyelve, amit csak az ért meg, de tényleg csak az, akinek van gyerek. Szóval ez a szülő-humor. Még ha szar is.

„Miért mondják állandóan, hogy „majd meggondolod magad”, meg hogy „most vállalj gyereket, mert különben késő lesz”?!”

Hihetetlen lehet a gyermektelenek számára, hogy a gyerekesek ezt jóindulatból mondják. Mert tényleg igaz, hogy amennyire rohadt nehéz gyereke(ke)t nevelni, annyira meg is éri. És azért tépik a szájukat, mert szeretnék, ha ők is megtapasztalnák, hogy ez milyen jó. És nem azért, mert azt akarják, hogy a gyermektelenek is szívjanak, ne aludjanak éjjel, és fejhangon üvöltözzenek a gyerekeikkel. Mert igen, ezzel is jár a szülőség, de egy csomó más pozitív dologgal is! Bárcsak kipróbálhatnátok csak egyetlen napig, miről beszélünk.

„Engem irigyelnek a gyerekes kollégáim”

Ez részben igaz lehet. Irigylik, hogy van ideje a gyermektelen kollégának mondjuk utazgatni, vagy bulizni járni, megnézi nyugodtan egy filmet, vagy megenni egyedül egy pohár pudingot. ÉS valóban el is hangzik párszor, hogy „de irigyellek”. De valójában azért ez nem igaz. Mert a gyermekes szülő mélyen legbelül alig várja, hogy hazaérjen, és megölelje, megpuszilja a gyerekét, és újra el kelljen viselnie a visítozást, rohangálást, falra firkálást. Mert ilyenek vagyunk: állandóan panaszkodunk a gyerekeinkre, de imádjuk őket.

„Nekem van kutyám, az pont ugyanolyan mintha gyerekem lenne”

Öö. Nem. Egyáltalán nem olyan, még ha hasonlónak is tűnik. Ez tényleg csak ezért kiakasztó, mert olyasmiről beszélnek, amit nem tudnak. Egyáltalán. És ez sem „lenézés”, hanem csak tény. Én sem mondom, hogy ugyanolyan lefutni 100 métert, mint egy maratont, mert még életemben nem futottam maratont. De még félmaratont se. Úgyhogy nem is beszélek róla ilyen baromságokat.

A gyerekesek gyűlölik/lenézik/kirekesztik a gyermekteleneket

Hát, elárulom, hogy a barátaink nagy része gyermektelen, de normális gyermektelen, akik ráadásul még, ha szeretni nem is szeretik a mi gyerekeinket, de értelmes felnőtt módjára igyekeznek elviselni és elfogadni őket. Nem nézzük le a gyermektelen embereket, ismerősöket, ismeretleneket, maximum felszalad a szemöldökünk, ha egy pár TUDATOSAN nem vállal gyermeket, mert igen: még mindig ez számít ritkaságnak, és furcsának. De higgyétek, el, hogy nem fordítunk rá akkora figyelmet, mint hiszitek, mert azonnal rohannunk is kell a saját gyerekeink után. És igen, ilyenkor lehet hogy sóhajtunk egyet: „milyen jó Nektek!” Pedig nem cserélnénk senkivel. Eskü!

(Visited 288 times, 1 visits today)
Kapcsolódó cikkeink
WordPress Cookie Értesítés Real Cookie Banner által