Pöttyöslabda.hu
Ilona, József, Hanna, Bence, Jázmin, Noel, Galamb, Szulejmán – hagyományos, gyakori, modern, vagy egyedi? Ízlés dolga, ki milyen névvel áldja meg gyermekét, (vagy nehezíti meg az életét), de abban biztos vagyok, hogy minden családban akad valaki, akinek nem nyeri el tetszését a választás.
Bizonyos esetekben talán nem is baj, ha van egy őszinte személy a rokonok, barátok között, aki megmondja a véleményét, ha például vicces, vagy könnyen gúny tárgyává tehető utónévvel akarja valaki felruházni csemetéjét.
Kérdem én, hol voltak Elon Musk jóakarói, amikor MZ/X-nek, vagy micsodának nevezte el a fiát?!
Persze a tengerentúlon ez lehet, hogy normális, ott azon se kapja fel senki a fejét, ha egy városról, évszakról, égtájról, vagy akár egy érzésről nevezi el valaki a lányát, fiát, vagy épp gendersemleges utódát.
De térjünk vissza kis hazánk szokásaihoz: nálunk sokáig tartották magukat az apáról fiúra szálló János, József, László, és társai továbbvitelének hagyományához. Egyes családokban a mai napig a nagyik, dédik rosszallását váltja ki, ha a leendő szülők újítani szeretnének. Vannak persze kompromisszumok: a papa nevét másodikként odabiggyeszteni a Denisz vagy a Brájen után – ez azonban csekély eséllyel eredményez dallamosan csengő nevet.
A lányok esetében is van, ahol dívik a tradicionális névöröklés, de kevésbé jellemző – így vissza is szorult az Erzsébetek, Évák és Máriák térhódítása.
A haladóbb szemléletű nagyszülők már beérik azzal is, hogy a család vezetéknevét továbbviszi az unoka, és rábízzák a szülőkre a névadást.
Rábízzák. Félreértés ne essék: ez nem jelenti azt, hogy elismerő bólogatással, könnyed mosollyal, vagy akár csak semleges arckifejezéssel nyugtázzák a nagy bejelentést.
Minimum egy szemöldökráncolás, egy bizonytalan „Biztos?”, vagy inkább egy határozott ellenvélemény hangzik el: „Legyen inkább István, mint a király!”.
Vannak, akik nem ennyire nyíltan, hanem passzív agresszív módon szeretnék befolyásolni a döntést: „Ti tudjátok… de nekem sokkal jobban tetszik a Lajos! Ükapád is hogy örülne!”, „Én a helyetekben nem ennyire divatos nevet választanék, a faluban is van vagy huszonöt.” vagy a rávezető-kérdező taktikával: „Szerintetek a Zseraldina nem TÚL különleges?”, „Nem szeretnétek inkább egy szép, ősmagyar nevet adni?”
Mintha nem lennének így is épp elég nehéz helyzetben a szülők, hiszen két embernek se könnyű konszenzusra jutnia egy ilyen kardinális kérdésben.
Először is az utónévnek passzolnia kell a vezetéknévhez – ha már egyáltalán el tudták dönteni, hogy az apáét, az anyáét, vagy a kettő kötőjeles kombinációját viszi-e tovább a gyermek, és ha az utóbbi: mégis milyen sorrendben?
Másodszor: lekerül a listáról minden olyan név, ami exre, idegesítő rokonra, nem kedvelt középiskolai tanárra, kiállhatatlan volt osztálytársra, furkálódó kollégára, pöffeszkedő főnökre, ellenséggé lett barátra, rettegett fogorvosra, a szembeszomszéd sógorának a fura vejére, vagy bármilyen olyan személyre emlékeztet, akihez nem kötődik pozitív emlékünk.
Sokan ezért jutnak arra az elhatározásra, hogy inkább egy teljesen új nevet anyakönyveztetnek.
Ha mégis fennakad néhány jelölt a rostán, még így is nehéz tovább szűkíteni a kört arra az egyre, ami mindkettejüknek épp ugyanannyira, és persze a jelentése is, meg aztán a névnap dátuma se mellékes, és hogy az ultrahang képen az arcvonásai alapján is pontosan ráillik-e.
Erre az ingoványos területre libbennek be a jóindulattól túlvezérelt nagyszülők, barátok, ismerősök, hogy még jobban összezavarják az egyébként is bizonytalan párt.
Szerencsére én már biztos voltam benne, hogyha fiam lesz, Leventének fogják hívni – ahogy a férjem is biztos volt benne, hogy jól választok 
(Persze neki is tetszett a Levente, és a vezetéknévhez is illik.)
De ahogy telt-múlt az idő, elbizonytalanodtunk, mivel ez a név annyira népszerű és gyakori volt már abban az időben is, hogy elkezdtünk tovább keresgélni, tanácsokat, ötleteket is kértünk, és találtunk még néhány alternatívát. Bizony volt olyan név, amiről a család lebeszélt, a jelentése miatt, beleültetve a bogarat a fülünkbe. Így végül maradtuk a Leventénél.
Amikor a második fiunkat vártuk, úgy döntöttünk, nem fogjuk senkinek se előre elmondani a névötletünket, hogy tényleg a kettőnk választása érvényesüljön. Ez nem volt nehéz, hiszen fogalmunk se volt, mi legyen, nem volt több kedvenc fiúnév a tarsolyunkban.
Így egészen Csabi születése napjáig dilemmáztunk, Barnabás legyen-e inkább, vagy Szabolcs, esetleg András. Még azt is megkocáztattuk, hogy a születése előtti nap megkérdeztünk a játszótéren egy szimpatikus kisfiút, hogy hívják, előre megbeszélve, hogy így fogjuk mi is nevezni a másodszülöttünket. Végül nem tartottuk magunkat a fogadáshoz, (egyébként Szabolcs lett volna :)), és a kórházba vezető úton megegyeztünk a Csabában, akit csak a születését követően mutattunk be névvel együtt a hozzátartozóknak.
Ez jó stratégia, ha nem szeretnétek, hogy bárki befolyásoljon. Persze ha jól jön a segítség, ne zárjátok ki a családot, barátokat az ötletelésből, de ha már biztosak vagytok a kiválasztott névben, ez csak rátok tartozik.
Szerintem ez a szülők döntése kell, hogy legyen – így legalább a gyerek is pontosan tudni fogja később, kit kell okolnia, ha nincs kibékülve a nevével.
Higgyétek el, ha megszületik a baba, elfogadja majd a család, és még a zsémbesebb rokonok is ellágyulnak a kicsi láttán, bárhogy nevezitek is.
Ha pedig nem tetszik nekik, legfeljebb majd angyalomnak, vagy bogaramnak szólítják – amíg a gyerek hagyja.
https://pottyoslabda.hu/minek-nevezzelek-a-nevadas-marpedig-szuloi-elojog/
